-Ezt nem hiszem el... - Ismételtem el. A hangom engem is meglepett. - Hogyan...?
Akkor Ranianak igaza volt. Tényleg látott egy embert fényképezőgéppel a kezében.
-Itt van még? - Kérdezte Rania, majd választ nem is várva felpattant a helyéről, és kiszaladt a lakásból. Pár perc múlva azonban csalódottan jött vissza. - Elment. Pedig olyan szívesen beolvastam volna Chrisnek...
-Nem csak te. - Válaszoltam.
Az elkövetkező pár napban az újságok Chrisszel és velem voltak tele. Gyakorlatilag nem volt magánéletem... Chris is szinte mindennap eljött hozzánk, de vagy nem nyitottam ajtót, vagy megmondtam neki a magamét.
Lassan egy hét telt el azóta, hogy először járt nálunk, én pedig egyre kevésbé szerettem kimozdulni otthonról. Nem mehettem el sehova anélkül, hogy ne lett volna valahol egy fotós.
Kezdett elegem lenni az életből. Richivel is úgy tudtam találkozni, hogy átjött hozzánk, vagy ha az iskolában összefutottunk.
Kopogtattak, így mentem ajtót nyitni. Szerencsére nem Chris jött vissza. De annak sem örültem, aki előttem állt.
-Mit akarsz? - Néztem szembe az apámmal, aki szinte semmit sem változott azóta, mióta azok a képek készültek, amik a fényképalbumban vannak. Ugyanaz a barna haj és szem.
-Jöttem megköszönteni a kislányomat. - Válaszolta, mire én kérdőn néztem rá. Ő belépett az ajtón.
-December harmadika van. A szülinapom pedig január ötödikén van. - Válaszoltam hidegen.
-Tudom. De gondoltam örülni fogsz. - Ledobta a cuccait, majd elindult a konyha felé, ahol a "pótapánk" főzte az ebédet.
-Jó napot! - Köszönt az apámnak. Azután megtörölte a kezét, és kezet nyújtott. - Mac Lynwood.
-Leonard Mason. - Rázta meg a kezét.
-Maga Kristen és Daemon apja? - Csodálkozott el. Mac.
Ekkor otthagytam őket,, és felrohantam az emeletre Daemonhoz.
Kinek képzeli magát az apám? Tizenöt év után egyszer csak megjelenik az ajtóban, mert úgy gondolta, most már ideje, hogy tudomást vegyen a gyerekeiről?
-Daemon! - A szemembe könnyek szöktek, amint benyitottam a szobájába.
-Igen? - Nézett fel, ezután ahogy meglátta, hogy sírok, egyből felpattant, és magához ölelt. - Mi a baj, Kristen? Mi történt?
-Vissza-visszajött... Visszajött az apánk. - Zokogtam.
Daemon abban a pillanatban ment is lefelé magával húzva engem is.
-Te tényleg itt vagy... - Mondta Daemon meglepődve.
-Igen, fiam. Itt vagyok. - Válaszolta kedvesen.
-Azóta nem vagyok a fiad, hogy itt hagytál minket. - Azzal visszament az emeletre. Láttam, hogy ez szíven üti az apánkat, de hát... Lényegében igazat lehetett adni Daemonnak.
-Miért jöttél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése