7. fejezet

-Ezt nem hiszem el... - Ismételtem el. A hangom engem is meglepett. - Hogyan...?

Akkor Ranianak igaza volt. Tényleg látott egy embert fényképezőgéppel a kezében.

-Itt van még? - Kérdezte Rania, majd választ nem is várva felpattant a helyéről, és kiszaladt a lakásból. Pár perc múlva azonban csalódottan jött vissza. - Elment. Pedig olyan szívesen beolvastam volna Chrisnek...

-Nem csak te. - Válaszoltam.

Az elkövetkező pár napban az újságok Chrisszel és velem voltak tele. Gyakorlatilag nem volt magánéletem... Chris is szinte mindennap eljött hozzánk, de vagy nem nyitottam ajtót, vagy megmondtam neki a magamét.

Lassan egy hét telt el azóta, hogy először járt nálunk, én pedig egyre kevésbé szerettem kimozdulni otthonról. Nem mehettem el sehova anélkül, hogy ne lett volna valahol egy fotós.

Kezdett elegem lenni az életből. Richivel is úgy tudtam találkozni, hogy átjött hozzánk, vagy ha az iskolában összefutottunk.

Kopogtattak, így mentem ajtót nyitni. Szerencsére nem Chris jött vissza. De annak sem örültem, aki előttem állt.

-Mit akarsz? - Néztem szembe az apámmal, aki szinte semmit sem változott azóta, mióta azok a képek készültek, amik a fényképalbumban vannak. Ugyanaz a barna haj és szem.

-Jöttem megköszönteni a kislányomat. - Válaszolta, mire én kérdőn néztem rá. Ő belépett az ajtón.

-December harmadika van. A szülinapom pedig január ötödikén van. - Válaszoltam hidegen.

-Tudom. De gondoltam örülni fogsz. - Ledobta a cuccait, majd elindult a konyha felé, ahol a "pótapánk" főzte az ebédet.

-Jó napot! - Köszönt az apámnak. Azután megtörölte a kezét, és kezet nyújtott. - Mac Lynwood.

-Leonard Mason. - Rázta meg a kezét.

-Maga Kristen és Daemon apja? - Csodálkozott el. Mac.

Ekkor otthagytam őket,, és felrohantam az emeletre Daemonhoz.

Kinek képzeli magát az apám? Tizenöt év után egyszer csak megjelenik az ajtóban, mert úgy gondolta, most már ideje, hogy tudomást vegyen a gyerekeiről?

-Daemon! - A szemembe könnyek szöktek, amint benyitottam a szobájába.

-Igen? - Nézett fel, ezután ahogy meglátta, hogy sírok, egyből felpattant, és magához ölelt. - Mi a baj, Kristen? Mi történt?

-Vissza-visszajött... Visszajött az apánk. - Zokogtam.

Daemon abban a pillanatban ment is lefelé magával húzva engem is.

-Te tényleg itt vagy... - Mondta Daemon meglepődve.

-Igen, fiam. Itt vagyok. - Válaszolta kedvesen.

-Azóta nem vagyok a fiad, hogy itt hagytál minket. - Azzal visszament az emeletre. Láttam, hogy ez szíven üti az apánkat, de hát... Lényegében igazat lehetett adni Daemonnak.

-Miért jöttél?

6. fejezet

Másnap délután...

Rania rontott be a szobámba.

-Ezt nézd! - Harsogta köszönés nélkül. - Most találtam az újságárusnál.

Az asztalomra dobott egy magazint, amitől én annyira megijedtem, hogy a matekfüzetemen sikeresen végighúztam egy csíkot a rotringommal.

Felvettem az újságot. A címoldalon egy tegnap esti kép Chrisről és egy lányról, akik beszélgetnek. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy az a lány én vagyok. A kép alatt pedig a következő felirat állt:

"Chris új barátnője? 5. oldal"

Szélsebesen nyitottam ki az ötödik oldalon a sztárokkal foglalkozó napilapot. És valóban... Ott virított egy kép Chrisről és rólam. Ezen kívül még rengeteg kép volt az oldalon Chrisről. Elkezdtem elolvasni a cikket:

"Chris Payne új barátnőt talált? Vagy ez az ismeretlen lány csak az egyik ismerőse? Ha nem, akkor van köztük valami?

Erről számol be nekem részletesen az énekes:

Igen. Szerintem pár napon belül a barátnőm lesz..."

Ennél a pár mondatnál többet nem voltam képes elolvasni.

-Mi van? - Fordultam Raniahoz, aki időközben letelepedett az ágyamra.

-Jól látod... - Bólogatott. - És nem akarlak megijeszteni, mert lehet, hogy csak én vagyok paranoiás, de... De mintha az előbb, amikor jöttem, valaki egy fényképezővel a kezében ült volna az egyik fa ágán...

-Ugyan... - Próbáltam nyugtatni leginkább magam. - Az még nem jelent semmit...

-És ha azt mondom, ilyen hiper-szuper gépet nem osztogatnak minden boltban? Én azt mondom, ezek pontosan tudják, ki vagy, és hol laksz...

Pontosan tudtam, hogy Ranianak igaza van, de ezt akkor sem akartam elhinni. De legrémisztőbb az volt a dolgokban, hogy Chris azt tervezi, én leszek a következő barátnője.

Valaki odalent kopogott. Lesétáltam ajtót nyitni, de amint megláttam, ki áll előtte, azt kívántam, bár nem tettem volna.

-Mit keresel itt? - Kérdeztem üdvözlés helyett.

-Jöttem meglátogatni a barátnőmet. - Válaszolta Chris a baseball sapkája és napszemüvege mögül.

-Te is tudod, hogy nem így értettem... - Förmedtem rá. - Arra vagyok kíváncsi, hogy honnan tudod, hol lakom.

-Tudod, manapság igen remek magánnyomozók vannak a világon... - Levette a napszemüvegét, és betette a kabátja zsebébe. - Szóval bemehetek?

-Nem. És azt is megköszönném, ha békén hagynál, és örökre eltűnnél az életemből.

A következő pillanatban Rania jelent meg mögöttem. A kezében tartotta azt az újságot, amit nemrég olvastam. Kivettem a kezéből, és szinte szó szerint Chris arcába nyomtam.

-Erről mit mondasz? - A hangomból felelősségre vonás csendült ki.

-Nézzük csak... - Kivette a kezemből a lapot, és elolvasta. - Azt, hogy élőben sokkal jobban nézel ki.

-Figyelj! Hagyj engem békén! Soha többé nem akarlak itt látni. - Azzal becsaptam az ajtót.

Chris még párszor kopogott, de mi idebent nem is foglalkoztunk vele.

-Kristen, mi ez a veszekedés? - Jött le a bátyám az emeletről. Rania az ajtó felé mutatott, mire a bátyám odasétált, és kinézett a kukucskálón. Ezután visszajött hozzánk a nappaliba, és meglátta az asztalon heverő újságot.

-Chris Payne nem hagy békén? - Nézett rám kérdőn, mire én csak a fejemet ráztam.

Mellettem Rania a távkapcsolóért nyúlt, majd bekapcsolta a tévét, ahol a napi hírek mentek. Pont a tegnap esti koncertet mutatták, azután hirtelen azt mondta a bemondónő:

-Legfrissebb hírünk most érkezett... Az énekes, Chris Payne összeveszett az állítólagos barátnőjével... - Ezt egy bejátszás követte, amin Chrisszel kiabáltam.

-Ezt nem hiszem el...

5. fejezet

-Szia! - Köszöntem pusztán udvariasságból. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy hogyan néz rám.

-Lenne kedved egy randihoz? - Mondta ki egyenesen és nyíltan.

-Nem. - Válaszoltam határozottan. Én? Vele? Randizni? Ki van zárva! Soha, soha, soha.

-Ha meggondolnád magad... - Elővett egy papírlapot a zsebéből, és ráírt egy telefonszámot.

-Nem fogom meggondolni magam. - Szögeztem le. - És különben is... Neked már van barátnőd.

-Arra a hisztis szajhára gondolsz? A kedvedért bármikor dobom.

-Kristen... - Súgta a fülembe Rania. - Miért nem mondasz neki igent? - Kacéran Chrisre pillantott, aztán olyan hangosan, hogy biztosan ő is hallja, hozzátette: - Én biztos igent mondanék.

Az egy dolog, hogy neki bejön ez a fiú. Na, de azt hogy gondolja, hogy majd én nagyon szívesen fogok vele járni? Előbb mennék megkeresni az apámat.

-Szóval, Kristen? Elveszed? - Nyújtotta felém a papírt. Én csak megráztam a fejem. - Te tudod...

-Rania, én megyek. Majd reggel találkozunk.

Hátat fordítottam nekik, és elindultam a kijárat felé. Nem voltam hajlandó tovább hallgatni Christ. Ennyi is épp elég volt belőle. Alig vártam már, hogy ismét Richivel lehessek, és elfelejthessem, mi történt az előbb.

Amint befordultam a következő kanyarban, beleütköztem valakibe, és elestem. Az illető felsegített.

-Elnézést. - Motyogtam magam elé.

-Egy olyan szép lánynak, mint te, nem kell bocsánatot kérnie. - Hallottam Chris hangját. Remek! Nem tud leszállni rólam?

Megpróbáltam kikerülni, de ő elém állt. Szánalmas, gondoltam magamban. Megfordultam, és elindultam a másik irányba. Ám ő elkapta a karomat, és maga felé fordított.

-Igen? - A hangom bosszús volt. - Mit szeretnél?

-Az előbb már mondtam. - Mosolygott még mindig, mint egy vadalma.

-Én meg azt mondtam, nem. - Megpróbáltam kiszabadítani a kezemet a szorításából, de nem hagyta. - Elengedsz?

-Előbb mondj igent! - Kérlelt. Milyen szinten van ennek a felfogása? Miért nem lehet megérteni elsőre? Ja, persze! El van kényeztetve. Mindig, mindent megkap, amit akar.

-Eressz el! - Kiabáltam, de ő csak a fejét rázta.

-Azt mondta engedd el! - Richi pont jókor jött. Ahogy mellém ért, kicsavarta Chris kezét, aki a fájdalomtól felüvöltött, és elengedte a kezemet.

-Egyszer úgyis igent fogsz mondani. - Ha ezt búcsúzónak szánta, akkor igencsak félresikerült.

Richi megfogta kezem, így sétáltunk ki az autóhoz. Ott azonban nem nyitotta ki az ajtót, inkább szembe fordított magával, hátamat a jármű ajtajához nyomta. Végigsimított az arcomon.

-Mi történt? - A pillantása fogva tartotta az enyémet. - Mert ahogy elnéztem nem azon fáradozott, hogy a kedvedben járjon. - Ezen a megjegyzésén elmosolyodtam.

-Randira hívott. Nem tetszett neki, hogy nemet mondtam. Talán követett, és akkor érkeztél meg te.

Richi felnevetett. Így utólag átgondolva, tényleg vicces volt, ezért én is vele együtt nevettem. Mikor befejeztük, az ajka nagyon közel volt az enyémhez. Lassan közeledett, de én nem tudtam várni. Megtörtem a kettőnk közt lévő távolságot. Megcsókoltam.

Abban a másodpercben minden megszűnt létezni körülöttünk. Csak Richi és én voltunk. Ez tetszett.

***

Richi leállította az autó motorját a motel előtt. Bementünk az előtérbe, aminek a végén csak egy recepciós ücsörgött.

-Egy kétágyas szo... - Kezdte Richi, de én közbevágtam.

-Egy egyágyas szobát szeretnénk.

A lány furcsán nézett ránk, miközben végigmért minket. Talán tizenkilenc éves lehetett, fekete haja félig eltakarta az arcát, valamint egyik kék szemét is. Bizonytalanul ránézett Richire, aki beleegyezésképpen bólintott egyet.

Richi becsukta mögöttünk a szoba ajtaját, én pedig levetettem magam az ágyra.

-Egyágyas? - Ő is mellém feküdt.

-Miért ne? – Fordultam felé.

4. fejezet

Rania kíváncsian nézett ránk szőke fürtjei alól. Nem is törődött azzal, hogy szinte felnyársalom a pillantásommal. Végül az igencsak hosszúra sikerült csendet Rania barátja, Salvatore törte meg. Eddig észre sem vettem, hogy Rania mellett ül.

-Nem ültök be, hogy indulhassunk?

-Rania... Nem megbeszéltük, hogy én viszem el Kristent? - Kérdezte Richi, miközben a derekamnál fogva közelebb húzott magához.

Legnagyobb meglepetésemre barátnőm idegesen beharapta az ajkát, majd bólintott.

-Akkor ott találkozunk. - Azzal el is hajtott.

-Gyere! - Felvettem a táskámat, ami eddig eldőlve hevert a lábam mellett, majd Richi maga után húzott az út túloldala felé.

Az odafelé vezető kétórás úton egész idő alatt az járt a fejemben, hogy vajon miért lett Rania ideges? Elvégre semmi oka nem lett volna rá.

-Kristen, ébresztő! - Hallottam Richit. Álmosan nyitottam ki a szemem, és kérdőn néztem rá. Mellettem állt a kocsi ajtajában. - Elaludtál.

Richi kisegített, majd elindultunk Raniaék felé. Itt megjegyezném, Rania zöld tekintete még mindig csodálkozó, meglepett és ideges volt.

-Rania, miért nézel így? - Kérdeztem már akkor, amikor elég hangosan üvöltött az előttünk lévő tömeg, és a fiúk nem hallhatták, miről beszélünk.

-Miért? Hogy nézek? - Kérdezte hirtelen, amitől úgy éreztem, mintha valami olyasmi aggasztaná, amit el kell előlem titkolnia.

-Leginkább rémülten. - A válaszom hallatán megpróbált az arcvonásain igazítani. Nem sok sikerrel... - Figyelj! Bármiről is legyen szó, nekem elmondhatod.

Ahogy már említettem, eddig mindig értettük egymást szavak nélkül is, de most... Nem tudtam, mi a baja... És be kell ismernem, ez aggasztott.

-Tudom. - Körbepillantott, majd ismét rám nézett. - Most hagyjuk ezt a témát, inkább szórakozzunk. - Ezúttal már olyan volt, mintha az előbb semmi sem történt volna. Ki kell találnom valamit. Nem hiszem el, hogy nincs semmi baja, pedig próbál úgy tenni.

***

Richi a földön feküdt a könyökére támaszkodva, én pedig az ő mellkasán. Szorosan az oldalaim mellett tartotta két lábát.

Mi nem élveztük annyira ezt a bulit, mint Rania és Salvatore. Ráadásul az úgynevezett meglepetés énekes sem éppen az volt, akinek elviselhető a zenéje. Például se én, se Richi nem tartjuk hallgathatónak.

-Menjünk! - Javasolta Richi, mire én lelkesen bólintottam egyet.

Két térdébe kapaszkodva felültem, majd felálltam.

-Mindjárt jövök, csak közelebb állok a kocsival. Addig te maradj itt, rendben? - Egy puszit nyomott a homlokomra, mielőtt elindult. Én még mindig sajnálom, hogy ma este az a csók nem jött össze, de megfogadtam, hogy be fogom pótolni.

-Rania! - Harsogtam túl a tömeget. - Mi Richivel elmegyünk.

-Mi is veletek megyünk. - A szemébe megint visszatért a rémület.

-Nem kell. Ti maradjatok nyugodtan! Majd reggel találkozunk a motelnél, oké?

-Biztos? - Bólintottam. - Rendben, akkor majd ott.

A színpad felé nézett, szemei elkerekedtek.

-Jól látok? Mondd, hogy nem álmodok! Tényleg Chris Payne jön felénk?

Én is abba az irányba néztem. Remek! Már csak ez hiányzott. Nem elég, hogy attól el van szállva, milyen sokan szeretik a zenéjét, és őt magát, akkor még felénk is jön.

-Szia! - Köszönt nekem a szőke hajú, kék szemű Chris.

3. fejezet

A délután nagy részét a szobámban töltöttem, és a régi fényképalbumokat lapozgattam. Eddig fel sem tűnt, hogy valójában mennyire nem ismerem az apámat. Kihívás volt akár egyetlen képet is találni, amin ő is szerepelt. Ha nem akartam magamnak hazudni, akkor őszintén be kellett vallanom: én nem szeretem az apámat. Ennek több oka is volt:

1. Véleményem szerint nem is szerette anyát. Nem jött el se anyu, se a nagyi temetésére. Helyette küldött pár hatalmas virágcsokrot, meg koszorúkat.

2. Soha nem akarta felvenni a kapcsolatot se velem, se Daemonnal.

3. Örültem volna, ha legalább a szülinapomon felhív, vagy ha küldött volna egy üdvözlőlapot. De soha nem tette egyiket sem.

De legalább itt volt nekünk a nagyi. Viszont miután ő is elment, ketten vagyunk. A bátyám meg én. Szombat esténkét néha leülünk a nappaliban, és megnézünk egy-egy filmet, popcornnal a kezünkben. Ilyenkor át szokott jönni Jack és Richi is. Ők ketten a mi legjobb barátaink.

És akkor itt jön egy "de"... Ez pedig nem más, mint Rania. Őt nem lehet a legjobb barátok közé sorolni, mert ő több annál. Olyan, mintha ő is a testvérem lenne. Gyakorlatilag mindent tudunk a másikról. Szokták mondani, hogy a legjobb barátok szavak nélkül is megértik egymást. Ez is pont ilyen.

Most este volt, és a szél még hűvösebben fújt, mint napközben. A ház előtt álltam, és Raniara vártam. Mielőtt kiléptem a lakás ajtaján, elköszöntem a bátyámtól, és még egyszer elmondtam neki, hogy reggelnél előbb ne számítson rám. Ugyanis azt terveztük Raniaval, ha vége a koncertnek, megállunk egy motelnél, és ott alszunk.

Ahogy felhúztam a dzsekim cipzárját, egy jéghideg kéz takarta el előlem az utcát, és annak világosságát. Az érintése ismerős volt. Közelebb hajolt, és a fülembe suttogott:

-Mehetünk? - A hangja egyszerre volt lágy és titokzatos.

-Richi... - Sóhajtottam. Közben közelebb húzódtam hozzá, mert száz százalékig biztosan tudtam, ő az. A keze eltűnt az arcomról. Csak az érintése forró helye maradt ott.

Megfordultam, majd mélyen a szemébe néztem. A kezem önálló életre kelt. Az ujjaink összefonódtak. A másik kezem pedig az arcához ért.

-Köszönöm a rózsát. - Hajoltam hozzá nagyon közel.

Két karja szorosan fonódott a derekam köré.

-Szeretlek. - Mondta ki hangosan.

-Én is szeretlek. - Visszhangoztam.

Megfogta az államat, majd egyre közelebb és közelebb vont magához. A szívem egyre gyorsabban vert, majd' kiugrott a helyéről. Az ajkamon éreztem a leheletét. Már majdnem megcsókolt, amikor hirtelen ijedtünkben kettéugrottunk.

Ennek az okát egy szóban ki lehet fejezni: Rania. Pont ekkor érkezett meg. A kocsijával a járda szélénél állt meg.

-Indulhatunk? - Kérdezte észre sem véve, azt az üzenetet lövellem felé gondolatban, rossz időzítés. Nagyon, de nagyon rossz időzítés.

2. fejezet

Még mindig nem tértem magamhoz, mikor beindítottam az autó motorját. Richi tényleg...? Te jó ég! Hiszen ez fantasztikus lenne. Már vagy tizenöt éve ismerem, de eddig csak akkor puszilt meg, amikor szülinapom volt.

Lassan én is hazaértem. Amint benyitottam a lakás ajtaján, a konyhából üvegcsörömpölést hallottam. Itthon van a bányám? Azt hittem, hogy még dolgozik.

Már tíz éve annak, hogy az anyukánk meghalt egy autóbalesetben. Azóta a nagyi vigyázott ránk, de őt is nagyjából egy éve temettük el. Apu nem volt hajlandó minket elvállalni ezután sem. Szerencsére a bátyám pont ekkor vizsgázott le, és úgy döntött, hogy ezentúl ő lesz az, aki vigyázni fog rám.

A bátyám, Daemon most tizenkilenc éves, és egy olyan cégnél dolgozik, ahol a főnöke a gyerekeiként szeret minket. Daemon nem kap fizetést, hanem minden kiadásunkat a "pótapánk" állja.

Beléptem a konyhaajtón. Lehajoltam, hogy segítsek felszedegetni a pohár darabkáit.

-Szia!

-Helló! - Üdvözölt a bátyám, miközben a szabad kezével összekócolta a hajamat. - Hallottam, mi történt. Jack nemrég ment el. Mesélte, hogy egy kicsit lubickoltál egy vödör vízben.

-Nagyon vicces... - Löktem oldalba a bátyámat. - Mindjárt jövök.

Felkaptam a táskámat, amit időközben a földre dobtam, felrohantam az emeletre, átöltöztem a saját ruháimba, majd indultam volna vissza a földszintre, de megpillantottam egy borítékot az íróasztalomon. Esküdni mertem volna rá, hogy reggel még nem volt ott. Az elején gyönyörű betűkkel az én nevem szerepelt.

Kíváncsian nyitottam ki. Amikor megláttam a benne lévő papírlapon az írást, egyből tudtam, ki küldte.

-Richi... - Mondtam félhangosan, és természetesen mosolyogva.

Kihúztam a kis kártyát, amin a következő állt:

"Nézz az ablakodhoz! Remélem tetszeni fog."

Úgy tettem, ahogy a lapon kérte. Felnéztem, és megláttam egy... Egy vörös rózsát.

Az ablakhoz léptem. Lassan emeltem fel a virágot, és szagoltam bele. Valami fantasztikus volt az illata! Ráadásul köztudott, hogy a vörös rózsa a szerelem jelképe. Remélem minél előbb fogunk találkozni. Szeretném megköszönni neki, de leginkább be akarom vallani neki, hogy mit érzek iránta.

-Kristen! - Zökkentett ki a gondolataimból a bátyám. - Gyere enni!